- Elnézést, de hogy mondtad? Beszélnünk kell? - Ez a fajta hangsúly nagyon is megütött a fülem, a viselkedése pedig szemet szúrt, amit nem fogok szó nélkül hagyni. Az egy dolog, hogy csak így berontott a tanteremben, hiszen szünet van, de a szájára mégis csak vigyázhatott volna kicsit jobban. Ez már majdnem úgy jött ki, mintha elszámolni valóval tartoznék bármelyik diákomnak bármivel is.
- Talán fussunk neki újból. Üdvölzöm tanár úr, de beszélni szeretnék önnel vagy jó napot tanár úr, lenne egy kérdésem... Ezek közül menni fog valamelyik? Akkor próbáld meg. - Vetettem oda, de csöppet sem olyan gúnyosan, mint ahogy azt kaptam másodpercekkel ez előtt. Mégis mindig addig ne számítson tőlem túl sok mindenre, amíg nem változtat a modorán és mutat némi tiszteletet. Nem lehet olyan megerőltető. Mégis különös ezt a stílust éppen tőle látni, de azért nem annyira meglepő.
- Megértem, ha nem tetszik, de attól függetlenül nem vagyunk azon a szinten, hogy megengedhesd magadnak, hogy így beszélj és viselkedj velem, tehát lennél olyan szíves és leszállnál az asztalomról? Megköszönném, még mielőtt a négyes mellé mást is sikerülne kiérdemelned. - Tettem hozzá határozottan, mégis próbáltam higgadt maradni. Én tudom hol húzódnak azok a bizonyos határok, Chloe viszont láthatóan kezd megfeledkezni róluk. Mi üthetett ebbe a lányba. Az világos, hogy az utolsó féléve az egyetem előtt, de ezért még nem kellene kikelnie önmagából. Nem most van itt az ideje, hogy butaságból vagy meggondolatlanságból figyelmeztetéseket szedjen össze. Azt hiszem mindketten egyet érthetünk abban, hogy nem mutatna jól a jelentkezései, felvételi lapokon.
- Ami pedig a dolgozatodat illeti... Lássuk csak, szokatlan tőled még nem igazán olvastam ilyen munkát. Biztosra veszem, hogy óráig küszködtél vele, de talán ez is volt a probléma. Nekem ez egyszerűen túl sok volt, mégis kevés. Röviden az oldalak számával nem volt gond, de tartalmilag nem tudta megütni azt a mércét, amit kellett volna. Ennél valamivel többet vártam volna tőled. - Nem hiszem, hogy ettől most elégedettebb, de ennyivel le is tudnám a dolgot, ha nincs több kérdése, mert nekem nem igazán van mondanivalóm, különösen nem ebben a stílusban. Ebben az esetben arra sem tartom magam kötelesnek, hogy törekedni hagyjam, engedjen hogy valahogy kijavítsa. Én ezt nem vagyok köteles tolerálni.

- Lehetséges. Próbáld újra. - Nem hinném, hogy a hallásommal lenne a nagyobb probléma, sokkal inkább a leányzó modorával. Elképzelésem sincs hol érzi magát éppen a hangsúlyból és az igen gazdag arcmimikájából ítélve, de attól tartok rossz helyen. Meglehet, hogy neki sem tetszett, amit a dolgozata értékeléseként láthatott, de számmora is egyre kevésbé üti meg a mércét ez a véleménykinyilvánítás. Egyszerűen csak szó nélkül kellett volna hagynom duzzogni, de a mondanivalóm kikívánkozott belőlem és egyébként sem hiszem, hogy annyival lezártnak minősítette volna ezt a témát.
- Azt látom, de engem ez a legkevésbé sem kell, hogy érdekeljen és hidd el, nem is akarod. - Van egy olyan érzésem, hogy lassan, de annál biztosabban kezdünk átlépni egy bizonyos határt, legalábbis a célozgatásai kezdenek kicsúszni a tisztességes kategóriából. Nekem pedig a legkevésbé van most szükségem minderre.
- Rachel... Őszintén? Nem, nem mondhatnám. Jobb volt nélküled. - Egy pillanat erejéig azt hittem leesett az állam, de szerencsére kiderült, hogy mégsem, én pedig gyorsan összekapartam magam ű bármilyen értetlenül állok is most a dolgok előtt. Tudnom kellett volna... talán tudtam is, csupán önmagamat próbáltam meg becsapni a tagadással, de most már egyértelmű... Még csak gondolni sem akartam erre. Előtte soha senki sem volt rám ilyen hatással és ez megrémít, hiszen tönkretett, körülöttem minden romba dőlt. Most mégis mit akar? Élvezni a munkája gyümölcsét? Tény, hogy könnyebb volt nélküle, könnyebb volt, hogy semmit sem tudtam róla. Így csak csendesen, magamban tudtam tépelődni, de most itt áll előttem és tudom, hogy minden megfog változni.
- Maradjunk annyiban, hogy nem rajtad. - Egy percig talán tényleg komolyan elhittem, annak elteltével pedig csak próbáltam nem tudomást venni a lehetőségekről és a jelennél maradtam. A döbbenetet ugyan nem tudom palástolni az arcomon, de minden mást igen. Menni fog. Muszáj!
- Minek jöttél? Látni akartad mire vitted? A kis hazugságodra ráment a házasságom. Wendy elválik tőlem. Én pedig addig nem tudtam emelt fővel járni, amíg nem ejtették a vádakat. Röviden ennyi. Remélem nem vagy túl csalódott. Lenne még valami, amit elakarsz venni tőlem? De előre jelezném a szavad hitelét veszítette azon a napom. - Bővebben kifejtve talán jobb is, hogy így alakult. Így még az elején kiderült, hogy talán mégsem működünk házaspárként, arról nem is beszélve, hogy először nem nekem hitt, mikor szikla szilárdan azt állítottam, hogy egy újjal sem nyúltam ahhoz  lányhoz. Nők... Ráadásként engem ért még az a megtiszteltetés is, hogy segíthetek elköltözni Wendynek tőlem, de addig is kerülgethetem a leragasztott dobozokat, na meg persze egymást is, mert együtt lenni az nagyon kínos. Még ha próbálunk is felnőttek módjára viselkedni, akkor sem tagadhatjuk le egymás előtt, hogy kudarcot vallottunk és pokoli érzés beismerni, hogy az együtt töltött idő is csak talán hiba volt, nem több.
- Szóval, bízom benne, hogy elégedett vagy, legalábbis ezt kellene gondolnom. De abból ítélve, hogy újból megkerestél mégis arra kell következtetnem, hogy ez nincs így. Mit akarhatsz még? - Szeretnék távolságot tartani és ez most sikerülni is fog. Jó lenne ebbe nem belebonyolódni újra. Nem akartam túlságosan sokáig a szemébe nézni, mert akkor tudom, hogy elveszek és most a legkevésbé vágyom a feltörő emlékeimre.

- Nem, nyilvánvalóan nem. Mert akkor azt is látnom kellett volna előre, ahogy fokozatosan romba döntöd a gondosan felépített kártyaváramat. De nem is ez a lényeg. Megtetted. Tudom, a magyarázat sem változtat semmin, de mégis a mai napig sem tudok rájönni, hogy mivel érdemeltem ki, hogy ezt tedd velem. Én sosem ártottam neked. Nem bántottalak. Te is tudod... - Kár is lenne tagadni. De eddig sem tettem és most sem várok el tőle semmit. Attól a naptól kezdve, hogy gondolkodás nélkül megpróbált bemocskolni engem, az életemet és meghazudtolt mindenki más előtt nekünk nincs miről beszélnünk. Sőt, egyáltalán nincs olyan, hogy mi. Soha nem is volt és soha nem is lesz. A pokolba az egésszel. Én tehetek róla. Fogalmam sincs, megláttam benne valamit. Valamit, amivel azonnal megfogott és onnantól fogva nekem végem volt. Hagytam, hogy közelebb kerüljön hozzám, még ha helytelenítettem is. Akkor nem tudtam ellökni magamtól, mert úgy éreztem vele együtt egy részem is elveszne.
- Nem hiszem, hogy a te jelenlétedben tudna bármi jó is történni. Egyáltalán nem is értem mi keresnivalód van itt... - Azt hiszem a válóperünk kezdte után közvetlenül ez az első legrosszabb dolog, ami csak történhetett velem. Komolyan, szinte bármit könnyebben eltudnék viselni, minthogy újra az életembe vesse magát. Nem történhet meg ismét. Egy mérges kígyót dédelgettem a keblemen. Várható volt, hogy előbb-utóbb belém mar. De erre, hogy egy napon visszajön nem voltam felkészülve.
- Csak menj el! Nem akarlak látni. Nem akarlak meghallgatni. Sőt, még az emléked is szeretném kitépni a helyéről, csak nem lehet. Nem megy...  - Mégis csak sikerül neki olyan dolgokat előcsalogatnia belőlem, amiket hosszú ideje próbálok jó mélyre elásni az emlékével együtt. Valóban nem tudom kitépni az emlékét, mert azzal még nagyobb fájdalmat okoznék magamnak. De jelen pillanatban az érintésén jobban semmi sem képes kínozni.
- Te is csak a múltam része vagy. - Tettem hozzá könnyedén, mintha ez tényleg ennyire egyszerű lenne, de nem az. Miért nem hagyja, hogy elfelejtsem? Az életem része volt bizonyos szinten. Mindig számíthatott rám. Nem hagytam magára, ha arra kért. Saját maga égetett fel minden hidat, ami hozzám vezetett. Most pedig hiába tanult meg úszni, ha egyszer senki sem vár rá a túl parton.
- Én viszont szerettem, bár ez neked biztosan semmit sem jelent. De számmora minden volt. - Ahogy ismét közelebb lépett hozzám a hangom is elhalkult, de ilyen közelségből is tökéletesen hallhatja minden egyes szavamat, akkor is ha suttogva ejtem ki őket. Megrémít a közelsége, a késztetés, amit érzek. Amit sosem fogok megengedni magamnak. Mi fájhat jobban? A csalódás vagy ami ennek ellenére sem akar elmúlni?
- Ne csináld ezt! Ennek a történetnek nincs folytatása. Én nem tudom megbocsájtani, amit tettél. Nem tudok megbízni benned, egyetlen szavadat sem tudom elhinni. Tudod miért? Mert te képtelen vagy másokra is gondolni. Egy önző kis ribanc vagy, nem több. Bánom azt a napot, amikor engedtem, hogy ez a tekintet hatást gyakoroljon rám. Óriási hiba volt. - A kezéért nyúltam, de csak hogy végre levegye rólam, én pedig távolabb tudjak lépni tőle. Sajnálatos módon ez a tekintet már nem elég. Már régen nem azt látom benne, amit akarok, hanem valami egészen mást. Ideje lenne őszintének lenni és felhagyni ezzel a gyerekes játszadozással. Ő viszont soha nem volt hozzám őszinte. Én ennél többet érdemlek!

- Nem! Én téged sosem bántottalak! Ellenkezőleg, törődtem veled. - Csak azt tudnám miért fáj ez még mindig ennyire? Mindeddig azt hittem ura vagyok a helyzetnek, de kezd egyre elviselhetetlenebbé válni. Bármi is ez belülről kínoz és most még jobban. Eddig nem akartam beismerni, de ezt már nem bírom... Az életem darabjaira hullik és semmit sem tehetek ellene. Csak annyit, hogy eltűröm, de még meddig? Csalódtam és dühös vagyok és rettenetesen fáj az űr, amit maga után hagyott, de még csak hibáztatni sem tudom igazán.
- Mond, miért csinálod ezt? Miért kellett most felbukkannod? - Úgy érzem valahányszor a szemebe néz nem tudok hazudni, mert minél jobban próbálom leplezni, amit valójában érzek - a csalódottságot, a dühöt, a fájdalmat - annál nyilvánvalóbb. A hiánya... Mit tesz velem? Felperzsel legbelül. Az érintése? Megőrjít. Akarom, de képtelen vagyok leállítani. Ehhez nem vagyok elég erős. A késztetés erősebb és fogalmam sincs meddig bírom még elnyomni magamban, de óriási hiba lenne most engedni, hogy ezek a szikrák lángra lobbanjanak. Nem szabad!
- Csak ne kínozz tovább! - Kezeimet lassan felvezettem a karjára, hogy finoman megfogjam az övét majd mindkettőt szinte a mellkasomhoz szorítottam ás el sem engedtem. Egy részem üvölt legbelül, hogy ezt nem akarhatom, de mégis...
- Rachel, el kell engedned. - Suttogtam alig hallhatóan, arról nem is beszélve, hogy milyen közel vannak hozzám az ajkai. Előbb talán nekem kellene elengednem, amit nagy nehezen meg is tettem az utolsó pillanatokban. Félő, hogy egy másodperccel később már nem tudtam volna abbahagyni. De ezt be kell fejeznünk. Itt és most!
- Mindent... Hát persze... Szerettél. Annyira mégsem szerettél, hogy tiszteletben tartsd a döntéseimet. Annyira mégsem szerettél, hogy megbízz bennem és elmond, amit érzel. Valóban, nem hazudtál, de igazat sem mondtál. - Érzem, ahogy elszorul a torkom, elszorul a mellkasom. Fáj, amit tett. Gyűlölet van a szemében. Én nem gyűlölöm. Mélységesen csalódtam, mégsem tudom gyűlölni. Én csak semmit sem akarok érezni, az ürességet sem. Felejteni szeretnék. Már nem vagyok önmagam. Régebben nem voltak megválaszolatlan kérdéseim, akkor még mindent a kezembe tudtam tartani. Én irányítottam. Majd megtörtént, hogy engedtem a szívem irányítson és minden elveszett. Elvesztem.
- Most tudni akarod én mit érzek? A legfájóbb pontomon martál meg és kitéptél belőlem egy darabot. Igazad van. Nem fog elmúlni, hanem szépen lassan felemészt. Te pedig végignézheted a művedet. - Ez lett belőlem. Megtörtem és az az egy bizonyos darab sosem lesz meg, ami nem hagyja, hogy ismét az legyek, aki régen voltam.
- Igen, a feleségemmel. Őt akartad bántani vagy engem? Így álltál bosszút? Azt akartad, hogy szenvedjek? Hát essék... Megkaptad. Szenvedek. Megvagy elégedve azzal, amit látsz? Remélem megérte mindent bemocskolni magad körül. - Erőt vettem magamon, ami abból is látszik, hogy felemeltem a hangom vele szemben. Még mindig nem fogom fel, hogy azt mondta szeretett. De mégis miféle szerelem az, amelyik tönkreteszi a másikat? Könyörgöm, csak tizenöt éves volt. Mit kellett volna tennem? Azt már tudom, hogy mit nem...